Újra itt. 

Olyan ez, mintha naplót írnék. Még sosem volt naplóm, nehogy valaki elolvassa, mit írok le.

Múlt héten volt szerencsém 4 napra elutazni, csodálatos volt. Hatalmas embertömeg kíséretében vettem részt egy zarándoklaton, ami teljesen megszüntette számomra a mindennapok gondjait, nehézségeit.

Bár ez alatt a 4 nap alatt aligha aludtam összesen 10 órát, de megérte, és remélem lesz még alkalmam átélni az utazásnak ezt a fajta lelkületét. Pedig el kell áruljam, úgy indultam el, hogy idén megyek utoljára, és aztán soha többet, Tévedtem!.

De újra itthon vagyok és kezdődik az a nehéz élet, amit a múlthéten itt hagytam. Újabb probléma merült fel, ami még az eddigieknél is megoldhatatlanabbnak látszik.

A nyakunkba szakadt egy olyan adósság, amit nem mi csináltunk. Ugyanis a nagymamám vette fel még anno a hitelt, mely a halálával kifizetetlen maradt. Most a halála után 2 évvel jött a felszólítás, hogy fizetni kéne. Csakhogy számunkra nincs örökség sem, mert ez a negyedik testvérnek lett ajándékozva, annak fejében, hogy a felmerülő tartozást ő fogja fizetni. De itt a hiba, ugyanis ezt a bíróság nem fogadja el. De erről vajon ki, illetve ki lett tájékoztatva? Senki! 

Ami engem ebben az egészben elszomorít, hogy én most egyetemre járok, és mellette dolgozom. DE még soha senki nem mondta el, hogy ilyen ügyekben mégis mi lenne a teendő. Annyi mindent próbálnak megtanítani, aminek sokszor hasznát sem vesszük, de az ilyen fontos ügyekben nem tudunk helyesen eljárni, mert erről senki nem mond semmit. Szomorú tény, hogy a tanárok inkább sztrájkolnak, és így órák maradnak el a diákoknak, és bár a diákok örülnek, ha nem kell tanulni, de tudatlanok maradnak. 

Megosztás a facebookon